Most, hogy már javában tart az utunk hazafelé szerintem kicsit Tarantinosra veszem a figurát, legalábbis abban az értelemben mindenképpen, hogy összekeverem kicsit a jelent és a múltat illetve inkább a múltat és a még múltabbat, ahogy éppen jól esik, csak tudjatok követni! :) Most például onnan mesélnék kicsit, hogy elindultunk Bamakoból.

Mint az ismeretes a harmadikára tervezett hazaindulásunk negyedikére csúszott át, valahogy nem tudtunk elszakadni a kellemes 40 fokos nyártól és a még kellemesebb szállodai medencétől… de hát ki tudna? Nameg Bamako maga is nagyon a szívünkhöz nőtt, a maga összes nyűgjével bajával, persze amennyit 4 nap alatt fel tud fedezni az ember, pláne ha alig mozdul ki… de amikor kimozdultunk és láttunk, éreztünk belőle valamit az nagyon tetszett. Namindegy, nem maradhattunk ott az idők végezetéig úgyhogy egy nap késéssel ugyan de elindultunk haza. Ez volt tegnap délben. Bence persze mondta, hogy Ő nem akar délben indulni, Ők 10-re ott lesznek nálunk, mi le is cuccoltunk, át is rendeztük a kocsit és készen is álltunk, na mi se 10-re de majdnem. :) Bencéék pontban 11:50-kor befutottak és pontosan délben már el is indultunk. :) Tervünk nem sok volt, a michelin térképen kinéztük az utat, hogy merre tartunk majd, illetve volt nálunk egy nagy adag gyógyszer és vitamin még adomány gyanánt, amit úgy gondoltunk, hogy majd kicsiny mali falvakban fogunk szétszórni hazafelé. Késő délután le is kanyarodtunk az aszfaltról, kis keresgélés a szavannán, aztán találtunk is egy egészen kicsi falut, annyira kicsi volt, hogy nagyon, de gondoltuk akkor már nem hagyhatjuk ott őket, hát kaptak pár dolgot. Kicsit odébb még egy kicsike falu, ők is kaptak ezt-azt, de a hatalmas dobozaink nem akartak ürülni, a nap meg megint gonosz módon kezdett közelíteni a horizonthoz, változtattunk a terven. Nagyobbacska falu kell. Kis eltévedés a szavannán, vissza az aszfaltra, aztán le onnan megint és pár száz méterre megtaláltuk az ideális méretű falut, megálltunk a falucska közepén, mondtuk hogy a chef de village-t keressük. Eddigre persze annak rendje s módja szerint már száz gyerek vett minket körül, de ők aranyosak voltak, nem zombik, nem cadeaux-ztak, nem kéregettek, szerintem nem is értették mi történik. Ők valószínűleg kimaradtak eddig minden Bamako-ból és Dakar-ból. Végigsétáltunk a faluban, ezer ember kísért minket, mindenki mosolygott, nevetgéltek, hihetetlen aranyosak voltak. Előkerültek persze a fényképezőgépeink, na onnantól a gyerekek semmi mást nem akartak csak, hogy őket fotózzuk ami egyrészt nehéz volt mert rosszak voltak a fényviszonyok másrészt meg amint valakit le akartál fotózni mindjárt ott termett 30 másik gyerek aki rajta akart lenni, ráadásul benne az arcomban mind, sehogyanse fértek bele a képbe… :) De iszonyat édesek voltak, megmutattad nekik a képet és hatalmas visongás meg nevetgélés mellett mutogattak magukra a gépen. Megtaláltuk a falu öregjét, átadtuk a gyógyszereket, nagyon örültek neki. Körbevezettek még, megmutogatták a falut, persze mindenhova kísért a gyereksereg. Hihetetlen élmény volt. Szürkületben indultunk tovább, a terv az volt, hogy felmegyünk egészen a határig (csont északra Bamako-tól Nioro felett, azoknak akik nézik a térképet) és ott verünk valahol sátrat. Aztán ahogy odaértünk a határ közelébe hatalmas sáska invázió fogadott minket, legalább 10-15 centis egyedek ezrei pattogtak le a szélvédőről meg a lökhárítóról, komolyan gondolták. Imígyen, lévén megállni nem tudtunk, mentünk tovább, amíg el nem értük a mali határt. Aranyosak voltak mint mindenki Maliban, kipecsételtek minket szó nélkül. Fájó búcsút vettünk Malitól az éj sötétjében és a mali emberektől, a határ túlfelén már az arabok vártak és Mauritánia. Félreértés ne essék, nincs bajunk az arabokkal, de össze se hasonlíthatóak Mali népével… ez van. Náluk már másképp mentek a dolgok, lassabbak és drágábbak is, a kocsiért legomboltak tőlünk 20 eurót, igazából nem tudjuk pontosan miért. Mindegy, fizettünk, kitöltöttünk, aláírtunk, pecsételtek, mentünk tovább az éjszakában. Viszont előkerült megint a homok és a tevék. Haladunk még kicsit északnak aztán letértünk az útról és tábort ütöttünk a semmiben, reméltük nem lelnek ránk a gonosz haramiák. Az éjszaka kellemes volt, a reggel szép, kecskék, tehenek, szamarak mászkáltak mindenfelé. Ez itt ilyen. :)

Ma nem sok érdekes történt, a térképkedvelőknek mondom, hogy van az a kis csücsök Nioro felett ami Mali terület még benyúlik Mauritániába, na a fölött aludtunk nem sokkal, és a mai célnak Nouakchott városát választottuk ami ugye Mauritánia fővárosa és már kint van az óceán partján. Amúgy idefelé jártunk már ott és nagyon tetszett, de ezt majd ott. :) Kb. fél 10-kor indultunk egy kellemes reggeli tea után (éljen a túra kategória), nem tudjuk a pontos távot, de egészen bizonyosan valahol 800 és 900 km között van. Szóval sok, és bár a táj nagyon szép, sok a teve, sok a szamár, sok a nomád falu, sok a homok a hegy és a szikla, hosszú távon mégiscsak unalmas és fárasztó. Itt már persze megint lépten nyomon katonai ellenőrző pontok vannak ahol kérik a papírokat és természetesen az ajándékokat ami őket bizonyára megillet. Ez itt ilyen. Nemrég megálltunk piknikezni egyet, főzöcskéztünk, Lusti átült vezetni így most írogathatok kedvemre. Helyi idő szerint fél 8 van és kb. még 300 km lehet hátra. Azt hiszem most utolértem magam időben, így akkor visszakanyarodok az abbamaradt verseny históriához…

Valahol ott tartottam, hogy Dakhla, óceán és Tropic of Cancer. Ez volt a Budapest-Bamako 9. napja, igazából nem volt más feladatunk mint átjutni Mauritániába. Azt gondolná az ember, hogy ez nem nagy feladat a mai világban, de ez itt Afrika és a Marokkó-Mauritán határátlépés nekünk igenis 8 órát vett igénybe. Az itiner legalább 4 oldalon keresztül részletezi a procedúrát, mi ennek ellenére optimisták voltunk, teljesen hiába. Node az elejéről: nagyon korán indultunk, a második feladatpont tréfás volt, Porto Rico-t kellett keresni, koordináta nem volt hozzá. Hála a szemfüles navigátoromnak Lustinak, kiszúrta a sötétben a táblát ami elárulta, hogy merre kell menni Porto Rico felé, a trükk az volt az egészben, hogy jóval az első feladat előtt kellett ezt megtalálni… Sokan be is nézték és utaztak vissza 100 km-eket emiatt… (pl. Bencéék… :)) Szóval megtaláltuk a kis világítótornyot, abban a koordinátát, aztán azt követve meg az ottani utasításokat (néhány lépés erre, néhány arra) végül Lusti megtalálta az elrejtett betűt. De nagyon megküzdött vele mert nagyon sokat kellett sziklákon mászkálnia a sötétben. Szegény nagyon ki volt mire visszatért, ráadásul még veszélyes is volt mindez a vaksötétben. Szerencse, hogy senki nem sérült meg, de ez nem a szervezésnek köszönhető. Ezután meglátogattuk a magyar Ráktérítő feliratú táblát, ott volt a helyén, szépen álldogált az út szélén, gondolom én arra akart célozni, hogy átléptük a ráktérítőt… na ilyet se csináltunk még!! :) Visszafelé megvizsgáljuk jobban. Innentől ha jól emlékszem aszfalton mentünk egészen a határig, 300 km lehetett vagy ilyesmi. Ilyen méretű távolságok ekkorra már fel se tűntek nekünk. Szóval határ. Nem részletezem túlságosan mert olvasva se hiszem, hogy izgalmasabb lenne mint átélve. A lényeg annyi, hogy hosszas sorbanállás az egyik ablaknál, aztán hosszas sorbanállás a másik ablaknál, aztán hosszas sorbanállás a kocsival. Jah, érdekesség: a mókus azt mondja, hogy csak akkor adja oda a fehér papírt ami a kocsi beléptetéséhez kell ha előtte átnézi a kocsit. Okés de a kocsi kint van, kint meg azt mondja a másik mókus, hogy ő ugyan nem engedi be a kocsit addig amíg nincs nálunk a fehér papír… persze az első arc nem jön ki. A dolog megáll és megoldhatatlannak látszik, ráadásul kint hatalmas sor, és senkit nem engednek be (kocsit). Aztán nem tudni mi történik kicsit később és valahogy bejutunk a kocsival, átnézik, kiosztunk rengeteg ajándékot a szerveknek és tovább engednek. Már rendelkezünk minden papírral a kilépéshez, de még előtte van egy fázis: beírnak minket a nagy könyvbe. Igen, kézzel. Ülnek a mókusok és írják be a könyvbe a kihaladó embereket, járműveket. Nem tudom miért. Jaigen, még egy fontos momentum: borús az idő, de így is meleg van már, kb. 20-25 fok, erre jönnek az arabok nagykabátban, sálban, sapkában, kesztyűben. Én nem túlzok, tényleg. Na a lényeg, hogy kijutottunk Marokkóból a senki földjére ami elvileg egy ENSZ által felügyelt demilitarizált zóna és alá van aknázva. Volt egy piszte azt kellett követni és akkor nem volt gáz, volt akit itt is kellett tolni-húzni, mert homok az volt bőven. Átjutottunk, nem robbantunk fel, hello Mauritánia! Itt annyival jobb volt a helyzet, hogy leparkolhattunk kényelmesen, leadtuk az útleveleket és nyugodtan várakozhattunk kint. 4 órát… eddigre viszont eltűntek a felhők és legalább 30 fok lett, itt éreztük először azt, hogy nagyon meleg van… jól esett. Egy darabig. :) Summa summarum, átjutottunk, megcsináltunk még 3 feladatot és célba értünk Bou Lanoar mellett. A tábor igazi szaharai homokon volt, nagyon tetszett mindenkinek leszámítva, hogy nem tudtunk sátrat verni úgy fújt a szél (és a homok)… szerencsére (eddig) ez volt az egyetlen homokviharunk. Kevés pálinka, kocsiban alvás, segítőkész mauritán katonák mindenfelé körülöttünk. Jó érzés volt azért, hogy őriznek bennünket.

Kicsit visszatérek a jelenbe: sose vezess a mauritán éjszakában! A tények: az út annyira keskeny, hogy éppenhogycsak elfér rajta két autó egymás mellett, padka van, de nem az igazi. Úgy vezetnek mint az állat, de a lényeg nem is ez hanem, hogy mindegyik reflektorral jön szembe. Ha te is reflektort kapcsolsz, rádvillog, ha fent hagyod dudál és meg van sértődve. Persze ő nem veszi le. A másik meg hogy mindeközben még indexel is feléd. Ha valaki tudja, hogy hogyan működnek itt a dolgok, kérjük írja meg nekünk sms-ben! :) Tehát: vaksötét, rossz minőségű keskeny út, állat sofőrök reflektorral szembe és rengeteg állat az út szélén (közepén) nevezetesen kecske, szamár, tehén és teve. Ezek bármelyike előugorhat bármenyik pillanatban, bárhonnan. Asszem jobb ha én is odafigyelek kicsit… Pacsi! :)