Száguldunk hazafelé… ott tartottam, hogy Nouakchott és Auberge Sahara. Középszar minőségű szállás volt 10 euróért fejenként, Lusti a kocsiban aludt, őrizte a házunk. Mi Bencéékkel viszonylag jót aludtunk bent, még zuhanyoztunk is egyet úgy ahogy. Viszont volt net, és ennek örültünk. Nem indultunk valami korán, még vásárolgattunk is a környék állítólag legnagyobb választékú szupermarketében, valóban: az eddigiekhez képest hatalmas volt a kínálat. Vettünk egy csomó bagettet meg egy kilós tonhalkonzervet, sajtot, banánt ilyesmi luxuscikkeket majd tovább indultunk. A terv az volt, hogy felmegyünk a határig és majd ott alszunk valahol. 450 km, túrakategória. Az út nyugodt volt, menet közben meglátogattuk Nyugat-Afrika egyik legszebb pontját: azt a helyet ahol a homok találkozik az óceánnal… A Mauritán nemzeti parktól kicsit délebbre mentük le a partra, fantasztikus volt, pont ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, közvetlenül a víz mellett száguldottunk, tőlünk balra (kishíján alattunk) az óceán hullámai, tőlünk jobbra a hatalmas homokdűnék, fejünk felett madárseregek… leírhatatlan, viszont soksok fénykép készült, egyszer meglátjátok! Kicsit homokoztunk, kb. úgy ahogy a kisgyerekek a hóban játszanak, jól éreztük magunkat. :) Ezután picit feljebb mentünk, távolabb a víztől, hogy mégse mosson azért el minket, székeket, asztalt dobtunk és kényelmesen megebédeltünk az óceánparton a homokban. Jó volt na. Továbbindultunk, estig megint nem történt semmi érdekes. 9 felé értünk fel Bou Lanoar magasságába. Fogalmunk se volt, hogy hol aludjunk. A környék nem a biztonságról híres, tanácstalankodtunk kicsit, megnéztük az idefelé úton használt táborhelyet, de az túlságosan a semmi közepén volt a homokban, ráadásul telihold volt, nagyon látszottunk az útról, nem igazán tetszett a dolog. Továbbmentünk, keresni akartunk valami életet, legalább valami nomád család tudja már, hogy itt vagyunk. Nemsokkal később több auberge táblát is láttunk, az út szélén, az egyikhez lekanyarodtunk, volt már feszültség, mindenki fáradt volt. De ami innen történt mindenkit feloldott: 6-8 fős helyi társaság fogadott minket, biztosítottak minket arról, hogy nagy haverok vagyunk, Budapest-Bamako-s matrica az ajtókon, Sopronis passztartók, Borsodis kulcstartók és mindenkin ugyanolyan póló: a Vadludak csapat viselete… állítólag 4 napja jártak itt előttünk, volt nyoma. :) Nagyon jó fejek voltak, meghívtak teázni, az egyik arc a mobiltelefonjáról (!) nyomta nekünk a helyi muzsikát, táncoltak, ugrabugráltak körülöttünk, nomeg ők is nagyon élvezték a fényképezkedést. Vicces volt. A teázás amúgy érdekes szokás errefelé, sajnos nem tudok róla sokat, de a lényeg az, hogy három fázisból áll, mind a hármat el kell fogyasztani különben megsérted őket, a „fogások” közt persze szünetek vannak amíg készül a következő adag. A teát magát (hál istennek) nem tudom, hogyan és miből készítik, az eredmény egy nagyon édes, fehér habos, kb. fél deci, forró, tényleg tea ízű, amúgy finom ital. Megiszod, csinálják a következőt, addig megy az eszmecsere. Kézzel-lábbal természetesen. :) A higiénia persze nem kevés kívánnivalót von maga után, biztosítandó a túlélést azért mi még letoltunk egy kis pálinkát utána, de csak titokban mert Mauritániában alkoholtilalom van. Mindenesetre nagyon jól mulattunk, magunkba szívtuk a helyi folklórt… A szoba tiszta volt, vékony matracok a földön, energiatakarékos izzó, jót aludtunk. Ma megintcsak nem sok minden történt, kb. 11-re értünk a Mauritán határra, a kiléptetés most gyorsan zajlott. Átkeltünk az aknamezőn, persze nem ugyanazon a nyomon amelyiken idefelé jöttünk, így izgalmas. :) A Marokkói oldalon, megint következett a sorban állás, a sok lépcsős papírmunka, ajándékok kiosztása a hatóságok képviselőinek, stb. Lényegében három óra alatt túl voltunk mindenen, ez a múltkori nyolchoz képest gyerekjáték. Isten hozott Nyugatszaharában! A hely semmit se változott az eltelt másfél hét óta, még mindig nem értjük miért háborúznak érte oly kitartóan. A mai cél Dakhla és az idefelé nem megtalált termálforrás. Menetközben utolértük a Hungary for Africa kamiont és a SportTime csapatát, velük táborozunk este ha minden igaz. Fürdőzünk egyet, bizonyára jó móka lesz.
Visszatérek a verseny történethez, szintén Bou Lanoar csak kb. másfél héttel korábban mint a fenti írásban. Szóval a homoktenger közepén próbáltuk a sátrat felállítani, de hiába, nagy volt a szél, homokot vitt mindenfelé, feladtuk. Rájöttünk azonban, hogy tök jó a kocsiban aludni. Este még segítettünk kihúzni egy LandRovert a homokból, játszottak, mi is játszottunk. :) A másnapi cél Atar városa volt, 10. nap. Érdemes megemlíteni, hogy az innen következő három nap (Atar-Tidjikja-Kiffa) a Budapest-Bamako legkeményebb szakasza, ez a rész az igazi Szahara, a klasszikus értelemben vett sivatag. Sokan közülünk szinte csak ezért a három napért jöttek el a túrára. Nekik nem kedveztek a körülmények. A reggeli eligazításon András ismertette velünk a napi programot: a futam alternatív útvonalon halad Atarba nem az eredeti tervek szerint, ráadásul valószínűleg a Tidjikja-Kiffa szakaszt teljesen eltörlik. Eredetileg a sivatagban mentünk volna Atarba a híres mauritán vasútvonal mellett melyen állítólag a világ leghosszabb és legnehezebb szerelvénye szállítja a vasércet Nouadhibou-ba a Zouerat melletti bányákból a mintegy 700 km hosszú vonalon. A szerelvény maga elvileg 2,5 km hosszú, 210 vagonból áll és 3-4 mozdony dolgozik a mozgatásán. Amúgy láttuk, de akkor még nem tudtuk, hogy ennyire meg kell nézni. :) Szóval e nehéz ámde szép és viszonylag egyenes (!) út helyett kerülnünk kellett. Állítólag azért mert túl közel voltunk a lázadó tuaregekhez akik a határ mentén tanyáztak valahol. A katonák nem vállalták a védelmet. Az eredeti táv 480 km lett volna, a módosított útvonal 880 km-es volt, de ezt nem hangsúlyozta a szervezés mi meg nem jöttünk rá időben. Aki nézi a térképet láthatja a hatalmas kerülőt amit tennünk kellett: az egyenes út helyett a Bou Lanoar-Nouakchott-Atar aszfaltozott útvonalon mentünk. Gyakorlatilag már Nouakchott-ban ránk sötétedett megint, pedig az még csak féltáv volt. A nap elején azért volt egy kis sivatagozás, száguldoztunk a homokban, szép volt, jó volt, utána azonban csak aszfalt, aszfalt, aszfalt. Majd ugyanez sötétben, a már korábban részletezett mauritán közlekedési viszonyok között. Senkinek nem tetszett a nap, csak szívtunk vele, de nagyon csúnyán. Ráadásul amikor beértünk valamikor 3-4 felé a táborhelyre kiderült, hogy egy kempingnek nevezett szemétdombon kell aludnunk, ráadásul mindezt 25 euróért! Nem volt már erőnk és időnk vitatkozni, ki kellett használnunk a rendelkezésünkre álló 2-3 órát az alvásra, mert másnap nagyon kemény szakasz következett. Amúgy Mauritánia szép, gyönyörű tájakon autóztunk, voltak mindenfelé sziklák meg sok homok, dűnék, tevék, szamarak, kecskék, tehenek. (Intermezzo: amúgy végülis Nyugatszahara is szép bizonyos aspektusból, teljesen holdbéli a táj de megvan a maga varázsa így a lefelé igyekvő nap fényében…)
11. nap: Atar-Tidjikja. Korán keltünk, még jóval napfelkelte előtt volt az eligazítás, örömmel tapasztaltuk, hogy megtartják a mai napot. Féltünk tőle, hogy nem így lesz. Hangsúlyozták, hogy mennyire veszélyes és, hogy tényleg csak az induljon el akinek százas a kocsija, aki meg kicsit is bizonytalannak érzi magát menjen a szervezők vezette konvojban helyi segítséggel. Összeírták a csapatokat akik bemennek a sivatagba, aztán utunkra engedtek minket. Hamar indultunk, éjjel elintéztük már a tankolást. Az első 120 km szinte végig kősivatag volt, nagyon kemény gumiszaggató részekkel, elképesztő lassan lehetett csak haladni. Keresgéltük a pontokat, siettünk, ugyanis az itiner erre a napra is több alternatív szállást ajánlott azoknak akik nem érnek ki a sivatagból éjszaka, veszélyes, ne vezess éjszaka, satöbbi. De mi be akartunk érni, hát verseny van! :) Sokat mentünk mindenféle homokos-köves-sziklás szakaszon, bámulatos volt a táj. Aztán elértük a dűnéket. És nekik mentünk. Gumikat leeresztettük és átkeltünk a hatalmas dűnetengeren… hihetetlen volt. Elképesztő játék autókedvelő felnőtteknek. Nem ástuk el magunkat egyszer se, nem kellett tolni, húzni, semmitse. A lapátokat ezidáig csak szemét elásására vettük elő, a homokvasak egyszer se kerültek le a helyükről. Volt egy mókás rész a nap vége felé. Négyen voltunk együtt (Aquincum, DBT és Ricsi a motoros, nomeg mi), a mezőny nagy része jóval mögöttünk, katonák szintén, velük. A nap megint erőteljesen kúszott már lefelé, nagyon siettünk. Volt egy rész az itinerben, valahogy így szólt: „Tidjikjától olyan 80-100 km-re megláttok egy dűnetengert. A GPS azt mutatja, hogy Tidjikja a dűnék mögött van. NE MENJ A DŰNÉK FELÉ!! Itt szoktak elakadni és a dűnék között maradni autók és emberek.” Hát mi próbáltuk kikerülni a dűnéket jobbról ahogy az itiner javasolta, de sehogyanse sikerült. Nem tudom, végül ezek voltak-e a halálos dűnék vagy sem, de átvágtunk rajtuk. Amúgy a piszte is arra ment… Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi Lustival kicsit kételkedtünk benne, hogy ezt az utat válasszuk, de Bencéék mentek, mi meg nem akartunk leszakadni. Átkeltünk ezen is, haladtunk tovább a semmibe a sivatagban. Szürkült már amikor kiértünk. Még nem teljesen, de itt már oázisvárosok voltak hatalmas sziklák között kiszáradt folyómedrekben amiket feltöltött a homok. Mindenfelé pálmaligetek, kicsiny falvak, pont mint a mesében. Nagyon nagyon szép volt kár, hogy alig láttunk belőle valamit mert rohantunk meg mert sötétedett. Tényleg nagy kár. Mindenesetre megérte a rohanás, ugyan már sötétben, de beértünk Tidjikjába leküzdve ezzel az idei Bamako legnehezebb napját. Nem mindenki járt ilyen jól: a mezőny nagy része (már azok közül akik nekiindultak) kint rekedt éjszakára a sivatagban. A dűnék között kellett aludniuk, nem mehettek tovább az éjszakában. Utólag azt mesélték, hogy nagyon szép éjszakájuk volt, a katonák vigyáztak rájuk, tábort vertek, béke és nyugalom.
Intermezzo: közben megérkeztünk a Ráktérítő táblához!! :) Amikor legutóbb itt jártunk még sötét volt és nagy volt a rohanás, úgyhogy nem tudtuk megadni a kellő tiszteletet helynek, most azonban a nagy szél ellenére is csináltunk pár fotót. Nohiszen, isten hozott a Ráktérítőn innen! Hihetetlen mennyire más minden világosban. Úgy értem itt annyira nagyon sötét tud lenni, hogy tényleg semmit nem látsz, és ilyenkor az embernek (legalábbis nekünk) mindig az a kényszerképzete van mintha lenne valami körülötte főként fák, erdő… persze semmi ilyesmi nincsen és világosban meglepően tapasztalja, hogy a nagy semmi veszi körül. Tök érdekes. :)
Szóval, beértünk Tidjikjába, nagyon aranyos kis kemping várt minket. Volt meleg víz. Lezuhanyoztunk! :) A kompon sikerült ilyesmit utoljára… Főzöcskéztünk, táboroztunk, jól éreztük magunkat. Vártuk a híreket, és reménykedtünk, hogy másnap versenyezhetünk. Nem így lett. Kiderült, hogy a mezőny a sivatagban éjszakázik, a katonaság detto, nincs aki biztosítson másnap, így a Tidjikja-Kiffa nehéz ámde gyönyörű szakasz elmarad. Szünnap lesz helyette, nincs más dolgunk mint tetszőleges úton lekocsikázni Kiffába, feladatok sincsenek csak túrázás. Szomorúan vettük tudomásul, persze másnap azért jól esett egy kis pihi, alvás, könnyed kocsikázás. De ha másért nem, azért eljövünk jövőre, hogy ezt a szakaszt megcsináljuk! :)
U.i.: Megérkeztünk Dakhlába, isten hozott civilizáció! :) Ahonnan nézzük persze, amerről mi jövünk mindenképpen... Holnap jelentkezem!
Utolsó kommentek