Közben megérkeztünk Marrakech-be… és mi van Marrakech-ben? McDonalds! :) Nanáhogy első útunk ide vezetett… több mint három hete jöttünk el otthonról, megjártunk már mindenféle viszonyokat, azt hiszem igazán jól fog esni végre egy jó hamburger! :) Amúgy ma összesen 440 km-t sikerült jönnünk hála az Atlasznak és a kamionoknak. Szerintem nem megyünk már nagyon tovább, komp meg csak holnap után lesz belőle… nagyon messze vagyunk még… Ma nem nagyon volt ihletem, úgyhogy a versenysztori folytatására még picit várni kell, elnézést kérek azoktól akik olvasnák!

Közben jól behamburgereztünk, ami azt illeti nem esett rosszul… utána találtunk egy nagyon helyes kis kempinget Marrakech-Külsőn, van itt melegvizes zuhany meg angolvécé, teljesen kultúrált, komolyan mondom ez már tényleg tiszta Európa. Net is volt a kemping éttermében, de egyszercsak a hely bezárt a net meg eltűnt alólunk, úgyhogy marad az alvás (természetesen a jó szokásoknak megfelelően kocsiban), aztán reggel próbálom feltölteni az irományt.

Hát reggelre se javult meg a net sajnos, viszont egy jót zuhanyoztunk. A városba már nem mentünk vissza a net miatt, irány Casablanca, majd onnan feltöltök. Ami jó hír, hogy innentől autópálya van szinte végig Marokkóban. Ugyan így kevesebbet látunk (és többe is kerül) de kicsivel gyorsabban tudunk haladni. A marokkói autópálya első ránézésre sokkal rendezettebbnek tűnik mint bármelyik olasz, francia vagy spanyol társa. Ezek a marokkóiak tényleg nagyon igyekeznek felzárkózni. Node amíg autópályázgatunk van időm folytatni a krónikákat. Ott tartottam, hogy…

12. nap: Tidjikja-Kiffa. Az itiner szerint ez lett volna a legszebb szakasz idén, érintettük volna a tavalyi Bamako-n átadott magyar pénzekből ásott kutat, valamint az előző nap már sötétben „látott” oázisfalucskák folytatódtak volna és megcsodálhattuk volna őket világosban. Node ez van. Viszonylag későn keltünk, tankoltunk, kocsit mosattunk mert már nagyon mocskos volt szegény, vásároltunk kenyeret meg vizet majd elindultunk Kiffa felé. Gyönyörű napsütéses idő volt, kezdtünk leérni arra a részre ahol már tényleg igazán meleg van. Persze mi ezt nem bántuk, sőt. Az aszfalt út persze unalmas volt, noha a táj helyenként tényleg lenyűgöző még ezen az útvonalon is. Különösen Moudjéria városkája volt mesébe illő, ez a hely kárpótolt minket a kihagyott szakaszért. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy szeled át a hatalmas sziklás hegyeket, fel-le, fel-le, fel-le. Aztán egyszercsak vége a szikláknak és eléd tárul a végtelen sivatag látványa, jóval alattad mert te még sok száz méterre mindezek felett vagy egy hatalmas szikla-hegyen. De ha lenézel, pont a hegy tövében, a sziklák és a sivatag között van egy pici város, Moudjéria. Lenyűgöző, bár tériszonyosoknak nem ajánlott. :) És akkor csak csodálod a látványt és elkezdesz leereszkedni a hegyoldalban, de mindezt továbbra is úgy, hogy melletted már nincs semmi csak a szakadék, alattad a város és a végtelen sivatag. Remélem jól sikerültek a képek… Aztán leérsz, a városka a szokásos kis aranyos mauritán városok báját hozza, csacsis szekerek, soksok ember, zombi gyerekek. Amikor kiérsz a városból és visszanézel látod a hatalmas hegyeket amikről nemrég ereszkedtél le, látod körülöttük a sivatagot… innen is gyönyörű. Innentől sokminden megint nem történt, kicsit terepeztünk azért biztos ami biztos, levágtunk egy nagy kurflit, aztán még világosban odaértünk Kiffába. Jelzem, hogy ez másodszor és utoljára fordult elő velünk a verseny során. Kiffa azért volt érdekes számunkra, mert ez volt az egyetlen hely ahol a verseny és a túra kategória mezőnye egy időben egy helyen táborozott. Azt gondoltuk lesz majd nagy közös buli meg bandázás meg ismerkedés, de aztán persze valahogy úgy alakult, hogy semmi se lett az egészből. Szerintem mindenki fáradt volt, mi is vacsiztunk egyet, pálinkáztunk egy egészen kicsit aztán aludtunk… kivételesen sátorban. Amikor nagy a hajtás nem veszed észre, hogy napok óta nem aludtál semmitse, de azért ha van rá mód egyből elalszol. Ez történt velünk is. Reggel aztán korán keltünk, eligazítás összepakolás és indulás tovább, a napi cél Korera Kore, ami már Maliban található.

Ez volt a BB 13. napja. Egy keveset még aszfalton kellett mennünk és itt már nagyon kellett figyelni az állatokra. Tényleg rengeteg állat van mindenfelé, tevék, kecskék, tehenek, szamarak ezrei. És ezek a lények itt nem annyira foglalkoznak az autókkal. Jönnek mennek ahogy nekik tetszik, kószálnak keresztül kasul az úton. Egyébként jófejek, csak nagyon kell figyelni, hogy az útszéli bokorból mikor lép ki valamelyik. Különösen a szamár mókás állat. Áll az út szélén (vagy éppen a közepén), tényleg az értelem legkisebb szikrája se csillog a szemében, csak bámul kifelé az arcából. Történhet bármi körülötte őt az nem zavarja. Viszont beljebb a szavannán a ráérősebb szamarak keresnek maguknak árnyékot és leparkolnak. Namost ez úgy néz ki, hogy a szamár a fejét gyakorlatilag a fa törzséhez támasztja és beáll olyan irányba, hogy a teste a lehetőségekhez képest árnyékban legyen. És akkor ott van. Ahány fa annyi szamár. :) De a falaknál, házikóknál, bokroknál ugyanígy. Jófejek. :) Szóval egy kis aszfalt után jött a felismerés: véget ért a sivatag és kezdetét vette a szavanna. A szavanna is kissé homokos talajú, de már megjelent az egyre dúsuló növényzet, fű, fák, mindenféle középtermetű valamik… hangulatos táj. Versenyzői szempontból nagyon élvezetes, mert ahol már elmúlt alólunk a homok, nagyon lehetett csapatni, igazi kemény rally módra. Nekem személy szerint a szavannai szakaszok jöttek be a legjobban, pont ezért. Jó tempót autóztunk, de sokat kellett dolgozni érte. Navigációs szempontból brutál a szavanna, itt már nem az van, hogy van egy piszte amit ha a szemed ki is folyik követni kell és akkor nincs gáz. Itt van piszte bőven és folyton elágaznak, össze-vissza mennek, iszonyat nehéz irányban maradni. Sok falu van, abban soksok út mindenfelé, baromi könnyű eltévedni. A másik meg, hogy haladsz egy nyomon aztán a nyom elkezd halványodni és nem sokkal később azt veszed észre, hogy már el is tűnt alólad… és akkor ott vagy a semmi közepén és elképzelésed sincs, hogy merre tovább. Mi sokszor eltévedtünk és jártunk így. Rengeteget mentünk úgy a szavannán, hogy nem volt se út, se nyom, csak mentünk keresztül mindenen a jó irányba. Nagyon nehéz terep. Sok a bokor, sok a fa, sok az ág, karcol, behajtja a tükröket, letöri a CB antennát, poros, gödrös, küzdős. De szerintem nagyon jó. Amúgy menet közben két bokor között átértünk Maliba. A nomád arabokat felváltották a kis családi közösségekben élő igazi fekete népek falvacskái. Amikor az első ilyenbe beértünk akkor ért minket a sokat emlegetett kultúrsokk… pedig folyamatosan haladtunk lefelé, de itt teljesen más világ van mint pl. Mauritániában. Leírhatatlan ez is, talán majd a képek. Rengeteg a gyerek, iszonyatosan koszos mindenki, büdös van, kosz és állatok mindenfelé. Amúgy hamar meg lehet ám szokni, és talán még szeretni is. Hazafelé amikor az ajándékokat osztottuk ugyanilyen faluban mászkáltunk az emberek között és egyáltalán nem zavart semmi se. Nagyon aranyos népek, próbálnak segíteni ahol csak lehet. Az utunk vitt tovább a szavannán, át a falvacskákon. Onnan tudtad, hogy jó helyen jársz, hogy a falvakban mindenhol kint voltak az út szélén az emberek, tényleg több száz gyerek, álltak kint, mindegyik mosolygott, éljeneztek, tapsoltak, kiabáltak amikor elmentél mellettük. Maliban már nem volt olyan ember aki ne integett volna ha meglátott és ne mosolygott volna rád. Hihetetlen érzés volt. Mentél a kis kocsiddal az úton, lassan, hogy ne verd fel nekik nagyon a port, mindenfelé emberek és mindenki integet és éljenzik… Nameg mutatták az utat kifelé, ők tudták, hogy merre kell mennünk. :) A nagyobb város mondjuk más, ott volt pl. Nioro ahol ki kellett szállnom mert a betű egy kis udvarban volt felfestve egy házikóra. Ha nem volt ezer gyerek az utcán akkor egy se, mindegyik azt kántálta, hogy cadeaux (kádó – ajándék), nem hagytak kiszállni se a kocsiból. Amikor nagynehezen sikerült, megpróbáltam átverekedni magam közöttük el a pontig és vissza. Majdnem szétszedtek. Tépték le rólam a ruhát, tépték a kezem, egymást, mindent. Hihetetlen. Tényleg mint a zombik, ha valaki látott már zombis filmet, hát pont úgy kell elképzelni. Félelmetes volt amúgy, azt hittem felfalnak elevenen. Azt persze közben ne felejtse senki, hogy mind rettenetesen koszos ám! De túlélhető. Nem szabad adni nekik semmit, mert akkor megőrülnek, pont mint zombik a vértől. Elnézést a hasonlatok morbidságáért, de tényleg, 100%-os a hasonlóság. Nioroban tankoltunk, pihentünk egy cseppet aztán húztunk vissza a szavannára. Szürkült. Egy ideig úgy éreztük, hogy beérhetünk szintidőre ezért nyomtuk neki. Voltak falvak ahol már ki se tudtunk szállni a gyerekek miatt, pedig lett volna pont. Sebaj, hajtottunk a napi cél felé. Aztán beesteledett. Amikor láttuk, hogy nem érünk be, lazábbra vettük. Aztán nagyon eltévedtünk. :) Éjszaka még nehezebb a tájékozódás, és még sokkal könnyebb elvéteni az utat. Az utolsó 20 km-t több mint másfél óra alatt tettük meg. Néha kicsit úgy éreztük, hogy soha nem fogunk kikeveredni a sűrűjéből, soha nem fogjuk megtalálni a helyes utat. Vicces volt, mert a nagy sötétben és tanácstalan keresgélésben összefutottunk egy Hummerrel egy Navarával és egy túrás autóval. Egy kicsit együtt tanácstalankodtunk. Aztán valahogy sikerült kikecmeregnünk a bozótból, ekkorra már csak a túrás kocsi követett minket hűségesen. Rengeteget bolyongtunk, aztán amikor már csak 2 km-re volt a célpont fogtuk magunkat és megint az egyenest választottuk. Át mindenen, 2 km-t akár fél lábon is. Végül beértünk a táborba, a túrások megköszönték és mondták, hogy ők sose találtak volna be. A Hummer akinek egy darabig mutattuk az utat elsőként ért be a falkájából, a többi 6 valamikor sokkal később talált be. Az egész mezőnyből egyedül Bencéék értek be időben. Gratula nekik. A szállás a szavannán volt, tapostunk magunknak sátorhelyet. Reggel az eligazításon a szervezők mondták, hogy bocsi, elfelejtettek szólni este, hogy vigyázzunk a skorpiókkal. Köszönjük. Amúgy találkoztunk velük. Ezek nem azok a fekete félék voltak, de azért skorpiók. Vicces amikor mászkálnak körülöttünk. Persze kocsiban aludtunk.