Innentől kicsit összefolynak a napok, az emlékeim homályosak, fel is kellett szaladnom az itinerért, hogy tudjam hogyan is voltak a dolgok… J De nagyjából megvan, próbálom összeszedni. Szóval a következő nap célja Assa városa volt, azt mondotta a roadbook, hogy nem olyan vészes szakasz. És tényleg nem volt az, bár sokat mentünk, de szép volt az idő és még sokkal szebb helyeken jártunk. Ezen a napon ejtettük útba pl. a kicsiny Agouliz nevű falucskát mely fent volt a hegyek között gyakorlatilag a sziklákba ágyazva. Megkerestük a helyi iskolát, tele volt gyerekekkel, nagyon örültek az ajándékoknak amiket kaptak tőlünk és a többi csapattól is. Itt volt egy nagyon szép gyalogos kirándulásunk is: az volt a feladat hogy kövessük a víz útját és ott vár minket egy betű. A csodálatos pálmaligeten keresztül folydogált a víz mely egy barlangból tört elő a sziklák közül. Majd két km-t gyalogoltunk, de megérte, gyönyörű volt. Innen gyakorlatilag már egyenes utunk volt, aszfalt és a végén egy régi dakar piszte ahol lehetett hasítani ezerrel a semmiben. Élmény volt. Este még egy kis pontkeresgetés a sötétben, megint egy olyan pont amit pár km-rel odébb kellett volna megtalálnunk, de meg lett, elértük a tábort, ugyan megint sötétben de talán még éjfél előtt. Itt végre tudtunk kicsit beszélgetni másokkal, még egykét hideg sör is lecsúszott hála a kedves BeerTeam-es barátainknak, akikre ezügyben mindig lehet számítani. Egy hideg konzerv és gyors szundi, ugyanis reggel korán kellett kelnünk, mert a másnapi cél Smara volt, ami már NyugatSzahara és elaknásított terület, nem volt tanácsos éjjel odaérni. Még egy érdekesség az assai éjszakáról, itt találkoztam először régi jó ismerősömmel Balázzsal, akivel 6 évig jártam egy osztályba a gimiben, aztán 8 évig nem láttam és most ott volt… Hát hol ha nem Afrikában? J Szóval korán kelés, 5kor eligazítás, felálltunk a rajthoz szép sorba és indultunk. Gyakorlatilag az egész nap egy régi dakar pisztén haladt, amit úgy lehetett követni ha figyelted az út szélén 50-100 méterenként összetolt buckákat. Nem volt egyszerű. A semmiből a semmibe tartottunk, alig látszott valamiféle nyom, hol volt bucka hol nem volt, brutál volt a navigáció. De Lustee barátunk mint mindig tökéletesen vette az akadályt és gyakorlatilag hiba nélkül róttuk az utunkat, kergettük a feladatunkat, siettünk nagyon, hogy a rettegett aknamezőn még világosban átérjünk. Tervünk végül sikerült, előbb azonban még meg kellett küzdenünk egy kiszáradt sóstóval ami a leírásoknak megfelelően tényleg gyönyörű volt és tényleg nagyon gyorsan lehetett rajta száguldozni. Egy baj volt csak vele: nem volt teljesen kiszáradva. J A piszte amit követtünk volna a tó azon részén haladt át ami víz alatt volt még… vagy inkább már, Isten tudja. Mindenesetre jött nagy tanácstalanság, összegyűltünk páran, mindenki próbálkozott mindenfelé, vicces volt ahogy a végtelennek tűnő tófenéken mindenfelé száguldoznak a kocsik keresve a kiutat. Voltak akik rosszul jártak itt, a később kedves barátokká avanzsálódott RZG-s fiúk pl. tetőre rakták itt az L200-asukat. Ők se tudják, hogy hányszor fordult át a kocsi, de egy biztos, átfordult és csúnyán összetört. A srácok hihetetlen jó arcok, kis tanácskozás után azt mondták jönnek tovább, megcsinálják a bamako-t, noha csak a jobb hátsó ajtó működött a kocsin és nem volt csak egy ép ablakjuk. Az ablakokat megcsinálták nekik Smara-ban talán plexiből, a jobb első ülést kivették és tolták tovább. Meg is kapták a végén a „Nem adom fel, míg egy darabban látsz” díjat. (Azt hiszem így hívják.) Meg is érdemelték.

(lemerült a laptop, felhoztam tölteni, folyt.köv. hamarosan...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.